Legyetek üdvözölve a weboldalomon! És ne felejtsetek el magatok után nyomot hagyni! :)

2014. július 25., péntek

Nyolc

Cole:
Miután egész este kint ültem Clarissával az erdőben, fáradtan kutyagoltam hazafelé. Clare-rel kapcsolatban nincs olyan, hogy kevés idő. Clare-rel akartam lenni, el akartam neki mondani, hogy mennyire fontos számomra, hogy mennyire szeretem őt az első pillanattól kezdve, de arra nem számítottam, hogy ő nem fogadja el a köteléket. Viszont még ez sem tántoríthat el attól, hogy tovább próbálkozzam, mert szeretem őt akkor is, ha ő ezt nem fogadja el azonnal. Hajlandó vagyok neki időt adni, de képtelen lennék örökké várni. Szükségem van Clarissa közelségére, hogy érezzem, mellettem van, számíthatok rá, hogy egymás támaszai lehessünk.
Az ajtó fáradtan nyikordult meg, mikor benyitottam a házunkba. A földszinten egy árva lélek sem volt; megpróbáltam nesztelenül felosonni a szobámba. Nem volt kedvem a szüleimmel beszélni, ne akartam elmondani nekik, mennyire leszerepeltem. Tartottam tőle, hogy nem tolerálnák a gyengeségem, épp ezért nem akartam szemtől - szemben beszélni velük és jobb, ha bennem is ülepszik egy kicsit a dolog.
Felmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót és az ágyamon ülve, néma csendbe burkolózva gondolkodtam a ma történteken, hogy hogyan kéne megváltoznom, elvégre bármit megtennék Clarissa szerelméért. A kérdés csak az, hogy ha változtatok is magamon, akkor Clare tényleg szeretni fog-e? Az én szívem mindig is az övé lesz, de vajon ez valaha fordítva is igaz lesz?
Annyira elmélyültem a jövőn – amit csakis Clare-rel tudtam elképzelni – való gondolkodásban, hogy észre sem vettem, mikor anyám aggodalommal az arcán jelent meg. Szerintem a bátyám sokszor azért is utált jobban, mert anya felém több szeretetet mutatott, mint feléje. Vajon anya miért szívlelt engem jobban, mint Samet? Tudni akartam a kérdésre a választ, viszont még várnom kellett. De anya talán sohasem mondja el, mi történt annak idején, ami miatt ennyire elhidegült egymástól anya és Sam, pedig Sam régen mintabátyó volt. Ám egy nap minden megváltozott: már nem Sam volt a tökéletes gyerek, hanem én, az öcséje. Tehát érthető volt, hogy Sam a rám és a szüleinkre egyaránt haragudott, viszont nem csak a családja hibádzott, hanem ő is. Annak idején a szüleinknek kellett kimentenie őt a bajból és ekkor a bátyám még csak tizenhat éves volt, de korán sem viselkedett a korának megfelelően. A haverjaival folyton bajba keveredett és azon kívül, hogy sokszor ittasan vezetett is volt a rendőrökkel jó pár összetűzése és ekkor csak anyánkra számíthatott, mert apánk teljesen elfordult tőle – visszavonhatatlanul csalódott benne. A végén viszont anyánk is feladta a reményt és többé már nem volt képes a fia mellett állni. Ezek után pedig úgy tűnt, már nem Sam a féltett kis csemete, hanem én, az ártatlan gyermek, a szüleim új reménysége. Reméltem, hogy idővel talán helyre billenthetem a bátyámat, ám ehhez nagy erőfeszítésekre lesz szükségem – Sam nem piskóta. Nem lesz könnyű megtörni és helyre rázni, majd visszahozni a valóságba.
Viszont a helyzet most még mindig ugyan az, semmi sem változott. Még mindig elhidegülten viselkedtünk egymással és több mint biztos, hogy a jövőben még sokszor nem csak verbális vitába fogunk keveredni, mert elég csak egy légtérbe kerülnünk és már egyenes út vezet a harchoz.
-              Szia, anya! Észre sem vettelek, olyan hirtelen előtűntél a semmiből – mondtam halkan, nehogy felébresszem a ház többi lakóját.
-              Ki az a szerencsés lány, aki ennyire elvette fiam eszét? – kérdezte negédesen, majd egy halkan kuncogott.
-              Jaj, anya, ha tudnád, milyen csodálatos és gyönyörű az a lány. Mikor megláttam, egyből megdobbant a szívem úgy, mint még soha. Te mindig azt mondtad fiam, nem érdekel, kit szeretsz vagy, kibe vagy szerelmes, csak az illető viszont szeressen. Még az sem zavart volna, ha a lány nem rendelkezik különleges képességekkel, mint mi. Nagyon tisztellek és szeretlek ezért drága édesanyám.
-              Köszönöm, fiam. Én is nagyon szeretlek, és bármi is történjék ez mindig is így lesz. Ám azért mutasd be egyszer majd nekünk is, mert nagyon szeretnénk megismerni azt, aki a fiunk szívét így elrabolta – mondta mosolyogva.
-              Ígérem anya, hamarosan megismerhetitek őt. De ő nem átlagos. Ő is olyan, mint mi.
-              Tényleg? És milyen erőt képvisel? – kérdezte most már izgatottan.
-              Az biztos, hogy elképesztő teremtés. Gyógyítani tud, de a távolról hallás is nagyon jól megy neki.
-              Ez mind nagyszerű. Apád és én örülünk, hogy végre megtaláltad a választottad.
-              Igen ám. De még valamit tudnod kell anya. Az egyik nap Sam próbálkozott a telepatikus beszélgetéssel Clarissánál. Szerencsére csak segített neki a gyógyításban, mert látta, hogy Clare legyengült. De ki tudja, mire lesz még képes. Talán őt akarja majd ellenem használni. Ezt nem engedhetem meg. Beszélni fogok vele, ha tetszik neki, ha nem.
-              Igen. Jobb, ha ezt ti ketten beszélitek meg. Nem szeretnénk, hogy neked, vagy a lánynak bármi baja esne.
-              Csak attól tartok, ő nem lesz oda a találkozástól – feleltem.
-              Semmi sem egyszerű fiam, ám ha te beszélsz vele, akkor nagyobb esély van rá, hogy hajlandó lesz nyugton maradni.
-              Őszintén remélem. Na, de én most lefekszem, késő van és már elég fáradtnak érzem magam. Holnap beszélünk még?
-              Természetesen igen. Akkor most menj aludni, mert tényleg fáradtnak látszol – válaszolta kedvesen.
-              Jó éjszakát, anya!
-              Neked is, kis drágám! Aludj jól!
Megvártam, míg anyja lemegy a lépcsőn, majd én is nyugovóra tértem. Élvezettel ugrottam a kényelmes ágyba, ami besüppedt alattam. Kényelembe helyzetem magam, ahogy mindig is szoktam. Egy jókorát ásítottam, majd lecsuktam súlyos szemhéjaimat. Nyugodtnak éreztem magát, mert tudtam, Clare biztonságban van otthon a nagyanyjával.

Ennek ellenére, még mindig aggódtam Clare lelkiállapotáért. Féltem, hogy ezzel a vallomással örökre elveszítettem a szerelmem. Az a lány a megtestesült szépség. Gyönyörű testével az első pillanatban elkápráztattatott. Azok a gyönyörű világosbarna tincsek, pedig egyenesen káprázatosak. Az arca vetekszik egy angyal arcának szépségével. Arccsontja gyönyörűen ívelt, mosolya pedig oly csábító. Mindig kísértésbe esek, ha a lány közelében vagyok. Szeretném megcsókolni Clare-t, de a ő még nem akar tőlem komolyabb kapcsolatot. Szeretne jobban megismerni, hogy tudja, mégis kibe szeret bele. Vajon meddig kell várnom majd erre a lányra? Nem bírnám sokáig nélküle. Ha a közelében voltam, szívem elárasztotta a melegség, mindez csak azért, mert Clarissa a közelemben volt. Egy aprócska pillanat is elég, és ő máris szereti. Kötelék oda - vissza, ha szemtől - szembe áll a kiválasztottjával, ennek semmi értelme, ha a szíve úgy ver, mint még soha. Azt hiszem, Clare-nek sikerült a lelkembe férkőznie.

Arra ébredtem, hogy arcomat a reggeli napsugarak égették, mire magamra rántottam egyik puha párnámat persze feleslegesen, mert a fény így is beszűrődött.  Nem tehettem mást, bár lusta voltam, kénytelen voltam felkelni a kényelmes ágyamból. Nagyokat ásítottam a kialvatlanság miatt. Kíváncsiságból rápillantottam az éjjeli szekrényen lévő ébresztőórámra. Még nyolc óra sem volt, de én már talpon voltam.
Lustán csoszogtam ki a fürdő irányába, közben majdnem elbuktam, annyira kómás voltam. Megnyitottam a csapot, mire kellemesen langyos víz folyt belőle, amivel megmostam az arcomat. Máris éberebbnek érzetem magam.
Matatni kezdtem hatalmas gardróbomban, majd kihúztam a kezemhez legközelebbi ruhákat. Óvatosan belöktem a szekrény ajtaját, nem akartam zajt csapni, mert gondoltam a szüleim még az igazak álmát alusszák. Ám, hogy a bátyámat felébresztem-e ezáltal, a legkevésbé sem érdekelt. Még mindig nehezteltem rá, amiért manipulálta Clare agyát.  Senkinek sincs joga, ahhoz, hogy egy ujjal is hozzá érjen, rajtam kívül. Ő már az enyém volt, és csakis az enyém, senki másé. Habár ő nehezen enged magához közel, ennek ellenére mindent meg fogok tenni, ha kell, megváltozom, csak szeressen viszont engem. Tudtam, nem lesz könnyű dolgom vele, ám ez minden próbálkozást megér.
Bárcsak egyszer láthatnám boldognak, vagy mosolyogni. Szükségem van most erre a lányra, és bármennyire is tagadja, de tudom, hogy neki is rám. Össze kell végre szednem magam, most nem veszíthetem el ilyen könnyen ezt a lányt. Máris kezdett hiányozni a gyönyörűen csillogó szőke hajzuhataga, csillogó barna szemei, telt ajka, a hófehér, bársonyos bőre. Minden porcikám őt akarta, nem is tudtam volna tagadni, és azt nem is terveztem. Mindezidáig kerestem az igazit, az egyetlen társam, és tessék, most megleltem. Ma pedig elviszem egy csodás helyre, ezzel is bizonyítva mennyire szeretem azt a lányt. Bele kell adnom apait-anyait. Nem szeretném, ha Clare csalódna bennem.
Gondolkodásomat anyám szakította félbe, hirtelen felbukkanásával a szobámban. Úgy közlekedett, mint egy szellem, hangtalanul, és nesztelenül. Legtöbbször megijedtem, amikor hirtelen megjelent mellettem. Most egy fehér hálóköntöst viselt, haja fonatban volt hátrafogva. Arcán megjelentek az apócska ráncocskák, mikor szeretetteljesen rám mosolygott. Bár nem mondta, de így is tudtam, ő is örül a boldogságomnak, hogy megtaláltam a párom. Szemei csillogtak az örömtől. Volt, amikor karikásak voltak, és a sírástól vörösek, de ezt mind a gonosz bátyám okozta.  Én sosem okoztam volna csalódást a szüleimnek, akik megbíznak bennem, ellenben a bátyámmal, aki eljátszotta az utolsó lehetőséget is náluk.
-          Jó reggelt, kisfiam! – köszöntött kedvesen.
-          Neked is anya!
-          Zajokat hallottam idefentről, gondoltam, megnézem fent-e vagy már.  És, hát jött az ötlet, hogy készítek neked egy finom reggelit.
-          Jaj, ha tudnád, mennyire szeretlek!
-          Tudom én azt, fiam.
-          Ami pedig a reggelit illeti, már alig várom, hogy mind felfaljam – feleltem.
-          Akkor megyek is elkészítem, aztán szólok, ha jöhetsz.
-          Oké! – kiáltottam a lépcsőn lefelé kajtató anyám után.
Elhúztam a sötétítő függönyöket, mert még mindig olyan volt a szobám, mintha egy kripta lenne. Én pedig nem vagyok képzeletbeli vámpír, hogy nem bírom a napfényt. Kinéztem az ablakon, majd egy jókorát sóhajtottam.  A kinyitott ablakon friss nyári levegő áradt be a szobába. Máris jobban érzetem magam, végre nem volt sötét, és nem volt állott szag a szobámban.  Rommel, még mindig a fekhelyén szuszogott, nem volt szívem felkelteni.  Hallgattam egyenletes levegővételét.