Öt

A vekker hangosan jelzett, ideje lett volna felkelnem. Az első jelzést nem vettem figyelembe, aztán másodjára annyira megijedtem, hogy leestem az ágyamról. Valójában, ha már a matracom szélén terültem, várható volt a bukfencezés. A fejem nagyot koppant a hideg földön, majd gerincemen hirtelen fájdalom futott át. Nagy erőfeszítésembe került felkászálódni a kemény padlóról. Sántikálva battyogtam a fürdőbe, lezuhanyoztam. Leellenőriztem a tükörben az arcképem. Ez volt a legjobb szó a képemre. Mégsem mehetek ilyen rémes fejjel iskolába, még a végén megijednek tőlem. Arcomra kentem egy kis alapozót, meg egy enyhe száj fényt.Anyukám mindig azt mondta: „Kislányom te úgy vagy szép, ahogy vagy. Ahhoz, hogy szép légy, nincs szükség annyi kenceficére!” Én persze mindig megfogadtam a tanácsát. Na meg amúgy sem szerettem a túlzottan erős sminket, csakis a szolidat. Arcom rendbe rakása után felöltöztem, majd lesétáltam a konyhába reggelizni. Jól megtömtem magam a tányéromra kirakott lekváros pirítóssal. Megsimogattam Daisy-t, aztán már rohantam is oda, ahová minden tizennyolc éves. A kapuban már ott várt Kendra. Arcáról sugárzott a boldogság, és a kedvesség. Nálam jóval több vakolatot viselt, ám neki jól is állt.
 - Szia, Clare! – köszönt
 - Szia. Nagyon köszönöm ezt a kis ajándékot. Nagyon tetszik, a kék szín pont a kedvencem – feleltem.
 - Örülök, hogy tetszik.
 - Egyébként meg ajándék nélkül is szívesen lennék a barátod – mondtam nevetve, mire ő is elmosolyodott. Így mentünk mi ketten, Kenny és én az iskola folyosóján, egészen a szekrényünkig. Épp a matek felszerelésem után kutattam, mikor valaki megérintette a hátamat. Ijedtemben megrezzentem, mire az idegen felnevetett mögöttem. Megfordultam, és kivel találtam szembe magam? Nem mással, mint Cole-lal. Gyönyörű kék íriszei megcsillantak, miközben ajaka ismét mosolyra görbült. Cole mindig így megijeszti a lányokat vagy csak én vagyok ilyen szerencsés?
 - Lehetséges, hogy te vagy – felelte az idegen hang az elmémben. Na, jó mi ez már megint? Eddig miért nem jelentkezett? Miért pont most kellett megszólalnia, még a végén azt hiszik, becsavarodtam…
- Ki vagy te és mit akarsz? – kérdeztem idegesen, ám a hang ezúttal nem válaszolt.
– Válaszolj!
- Nyugi, én kis drámakirálynőm! – szólalt meg. – Csak tudni akartam, valóban megértesz-e engem. Ennyi az egész.
- Akkor az erdőben miért segítettél? – kérdeztem kíváncsian.
 - Azért, mert láttam, ha nem segítek, az a szegény állat akár el is pusztulhatott volna.
 - Szóval, most azt akarod mondani, sajnáltad a jószágot, csakis azért segítettél?
- Igen.
- Na, ez kezd érdekes lenni – mondtam.
 Ám a hang már nem válaszolt, ugyanis Cole megszólalt mellettem, mire összerezzentem ijedtemben. Látszott rajta, hogy kíváncsi rá, mitől lettem ilyen rémült hirtelen. Szemei megértést sugároztak. Én pedig egyre kezdtem megnyugodni, mintha ő nyújtana támaszt. Hatalmas kezével óvatosan megérintette a vállam, miközben tovább magyarázott. Én meg akaratom ellenére jól elpirultam, mint egy szégyenlős kislány, amikor életében először találkozik egy jóképű fiúval.
- Hát ez vagyok én – Clare, a kis nyuszi! – mormogtam magamban.
- Jól vagy, Clare? Nagyon lesápadtál…
- Hogy jól vagyok e? Hát persze, hogy nem, most szólalt meg az agyamban egy idegen hang, hol lennék jól?! – mondogattam magamban, de semmiképp sem akartam ezt az ő orra alá dörgölni. Nem hiányzik, hogy még ő is dilisnek nézzen, aztán meg jól kiröhögjön szerencsétlenségemben.
 - Jól vagyok! – feleltem. - És veled mi a helyzet?
 - Hát semmi különös. De kösz az érdeklődést. Ó, jaj, most mennem kell, mert becsengetnek. Később még találkozunk? – kérdezte.
 - Talán! – kiáltottam még utána, majd én is rohantam órára.
Gyorsan helyet foglaltam a megszokott székemen, odaköszöntem a szomszédomnak, majd jegyzeteltem az óra anyagát.Legnagyobb rémálmom vált valóra, ugyanis a tanárnő bejelentett, a következő órán matek témazárót irat, és nagyon számítanak a pontszámok. El lehet képzelni, mennyire örültem a rémes hírnek. Oly annyira letaglózott, hogy már enni sem volt kedvem igazán. Inkább kihagytam a mai étkezést és elmentem ki az erdőbe, ott legalább nyugodtan lehetek magamban. Erősen gondolkodtam, hogy mitévő legyek. Alig értettem meg valamit a múltkori anyagból. Kizárt, hogy hármasnál jobb eredményt érek majd el. Nem is számítok ennél jobbra. A matek soha nem volt az erősségem, ezt pedig a jegyeim is alátámasztják. Hát nem vagyok valami okos tojás. Legnagyobb rémületemre eldörrent két lövés a közelben, majd hangos jajveszékelésre lettem figyelmes, pár centire tőlem az avaron egy fiatal őzsuta vergődött. Egy eléggé mély seb tátongott a a lábán. Nyöszörgésé hallatán, nagyon megsajnáltam a szegény jószágot. Ekkor már tudtam, segítenem kell rajta vagy elvérzik. Ebben a pillanatban lépések hangjára lettem figyelmes. Méghozzá nem egy valakinek a nyomára, hanem jóval többre. A neszek pedig egyre csak közeledtek a sérült vad felé. És ekkor egy megjelent fegyverrel felszerelt vadász. Hangosan nevettek, beszélgettek. Örültek, hogy végre sikerült elejteniük egy szép példányt. De még nem sejtik, hogy én beleavatkozom a tervükbe.Az egyik észrevehette a jelenlétem, mert elkezdett óbégatni, majd odasúgott a másiknak, aki egy nagyot vicsorított felém, majd egy jókorát nevetett.
- Mit keres itt, egy magafajta fiatal hölgy egymagában az erdő közepén? – kérdezte az egyik, gondolom ő volt a legidősebb, mert sötét színű hajába ősz tincsek vegyültek.
 - Mindenkinek megvan a joga, hogy erdőben sétáljon, ahogy nekem is. És egész véletlenül összefutottam magukkal is. De én arra lennék kíváncsi, maguk miért vadásznak, mikor tudtommal mától vadászat tilalom van ezen a részen.
 - Hogy maga milyen okos, kisasszony! – jelentette ki az egyik.
 - Úgy akkor magának semmi köze a mi kis titkos hadjáratunkhoz, hölgyem!
- Akkor sem lesz közöm hozzá, ha majd értesítem a vadőröket a maguk kis akciójáról?- kérdeztem mérgesen.
- Úgysem tenné meg, kisasszony…
- Különben is mit képzel, hogy csak úgy fenyeget minket?!
 - Ugyan, kérem.
- Nem fejeznék be? Inkább a maguk helyében én azonnal lelépnék, mielőtt ideér a vad őrség. Vagy talán jobb lenne a börtönben kikötni?
 - Igaza van, gyerünk John, vagy tényleg a dutyiban akarsz kikötni? Mert mi nem.
 - Ezt még megbánja! Itt még nincs vége. Még találkozunk, kisasszony és akkor majd könyöröghet, hogy ne bántsuk! – kiáltotta a messzi távolból.
- Már alig várom! – tettem még hozzá!
 Már egy ideje elmentek az orvvadászok, de az ideg még mindig tombolt bensőmben. Megpróbáltam az állat gyógyítására koncentrálni, de ez így nem olyan könnyű. A gyógyító erő nem jött egyhamar, mikor már feladtam volna, akkor elindult a fény a tenyeremből, és egyenesen a friss sebbe szivárgott. A seb kezdett összeforrni, de a vérből sikerült összeszednem a kezemmel egy kicsit. Újabb neszre lettem figyelmes. Ám ezúttal bárki is volt az, egyedül jött. Talán az őrült vadász jött visza? Nem, az lehetetlen, hisz az előbb mentek el. De akkor meg ki lehet? És ekkor legnagyobb megdöbbenésemre Cole lépett elő rejtekéből. Látszott rajta, hogy dühös, méghozzá rám. De miért követett engem?
- Miért titkoltad előttem, hogy mi vagy, Clare? – faggatott.
- Mert jogom van elhallgatni a titkaimat mások előtt, talán azért – válaszoltam.
 - Mindenkinek vannak jogai, Clare, ezt tudom. De elmondhattad volna. Megértettem volna, mert én is az vagyok, ami te, Clare. Én is halhatatlan vagyok.