Három

Végre eljött a hétvége. Egy szép szombati napnak nézhetünk elébe. Azt gondoltam ki, el kéne menni az erdőbe, hisz egész héten alig voltam, most ideje egy kicsit kikapcsolódni. A nagyi korán reggel elment a városi piacra, bevásárolni itthonra, úgyhogy csak én meg Daisy voltunk itthon. Felraktam a kutyám nyakába a nyakörvet, ehhez pedig a pórázt. Így indultunk ketten neki az erdei túrának. Hiányzott már a természet meg a sok állat. Ahogy elértük a fás részt, meghallottam a csodaszép madár csiripelést, a vad méhek zümmögését, meg a fán szaladgáló önfeledten játszó mókusokat, akik épp makkot rágtak. Máris jobban érzetem magam, közel az állatokhoz. Körülöttem apró, illatozó erdei vad virágok terültek szerte-szét. Engedtem a csábításnak és gondolkodás nélkül lehuppantam a friss fűbe, levettem a kutyámról a hosszú pórázt, hagytam egy kicsit szaladgálni. A viselkedéséből megítélve, ő is nagyon élvezte az itt létet, ugyanúgy, mint jómagam. Egy kis nézelődés után a puha avaron elterülve el is szundítottam. Valamikor, később arra ébredtem, hogy a közelben valami reccsen, majd egy alak mozdult meg a távolban, a fenyőfák között. Nem tudtam kivenni teljesen a sötét sziluettből, hogy ki lehet az, de az a valaki egyre csak közeledett felém, illetve az én irányomba, ahol kényelmesen terültem. A zajok egyre közelebbről hallatszottak. Hiába próbáltam megőrizni nyugalmam, nem ment. Nagyon megrémültem, féltem az idegentől. Akkor, aztán a fura alak előbújt a fák retekéből. Ekkor nagyon megdöbbentem, mert Cole volt ott. Bizonyára ő is meglepődött, mint én, mert eléggé ijedt arcot vágott, amint megpillantott. De most nem láttam csillogó kék szemeiben a megvetést, sem a haragot, csak a kedvességet és az együttérzés harmóniáját. Kevésbé volt kiöltözve, csak egy egyszerű pólót, fekete szabadidő nadrágot, meg tornacipőt viselt. El nem tudtam képzelni, hogyan került ide. Bárhogyan is, azt képzeltem, hogy goromba lesz velem, de nem, teljesen más viselkedést mutatott, mintha egy- két nap alatt kicserélték volna. Addig nem szólt semmit, míg teljesen közel nem volt hozzám. Akkor telt ajaki megnyíltak, beszélni kezdett hozzám, de teljesen máshogy, mint utólag a kisboltnál, amikor véletlenül nekimentem és sikerült szerencsétlenül a cipőjére taposni, mire eléggé felkapta rám a vizet.
 - Szia – köszöntem. - Nem tudtam, hogy itt leszel, mikor ide jövök, de ha már itt vagy, akkor essünk túl rajta. Nagyon sajnálom, amiért rátapostam a kedvenc csukádra, nem szándékos volt, tényleg bocsi. – feleltem egy kissé ijedten, ami a hangomból is megítélhető volt.
- Ne kérj bocsánatot tőlem Clare! Tudom, hogy nem direkt volt. Bunkón kiosztottalak, pedig akkor te bocsánatot is kértél egyből. Igazad volt, amikor elhordtál engem minden arrogánsnak meg bunkónak. Sajnálom Clare. Megbocsájtasz nekem? – kérdezte.
- Persze. Tudnod kell, ez nagyon jól esett, mármint amit, most mondtál nekem. A szívemig hatolt ez a pár mondatod. Nem is gondoltam, hogy ilyen jó fej is tudsz lenni. El nem tudtam képzelni máig, miért akadtál ki ennyire rám, vagy, hogy miért utálsz ennyire – feleltem.
- Ugyan, Clare. Én, nem utállak, ezt te is tudod. Csak egyszerűen dühös voltam, mert kiderült, a barátnőm megcsalt mindenféle jöttment stricivel. Azért kellettem neki, mert népszerű vagyok, meg van pénzem. Közben meg a hátam mögött másokat csókolgatott meg ölelgetett.
- Nagyon sajnálom, Cole. Pedig olyan féltékenynek tűnt, mikor rád mertem nézni a suliban.
 - Ez csak a látszat. Ő így csinálja. - Tényleg rossz lehet, most neked Cole. - Neked sem lehetett valami könnyű az életed, én meg, a szánalmas nagymenő lecseszlek egy kis dologért – közben leült mellém, észrevette a vad virágokat körülöttünk, leszakajtott egy margarétát, majd átadta nekem.
- Köszi, ez nagyon kedves tőled. Soha nem gondoltam volna, még álmomban sem. Hogy mi majd itt fogunk, kint az erdő közepén, heverészve az avaron, beszélgetni.
Mint minden más, ez is megtörtént. Sokáig társalogtunk a fűben ülve, habár nehéz volt magamnak bevallani, de egyre jobban kezdtem megkedvelni, ami úgy látszott, kölcsönös. Sokat mesélt a családjáról, haverjairól, és elmondta azt is, hogy van egy kutyája, aki a Rommel névre hallgat. Egy német juhász kutyusról van szó. Kiderült, ő is szeret ide járni, ki az erdőbe. Az idő egyre csak telt és telt, elég sokáig beszélgethettünk. A nagyi már biztosan haza ért és keres. Még Daisyt is elő kell kerítenem, biztos, míg lustálkodtam, addig elkóricált valamerre. Legnagyobb szerencsémre Cole segített a felkutatásában, elég gyorsan megtaláltuk. Valójában majdnem a fél erdő körbejártuk miatta. Épp egy a fán mászkáló kis mókust ugatott, amikor rátaláltunk.
- Jaj, Daisy! Te meg mit csinálsz itt? Van fogalmad róla, mennyire aggódtam már! Ilyet soha többé ne csinálj! – mormogtam, közben jó szorosan átöleltem, megsimogattam buksiját, aztán rákapcsoltam a hosszú póráz csatját a nyakörvére. Még gyorsan megköszöntem Cole-nak a segítségét, majd indultunk is hazafelé.
 - Clare? – kiáltott még utánam.
- Igen? – kérdeztem mosolyogva.
- Tudod, te nagyon rendes lány vagy a magad módján. Örülök, hogy másodjára, de igazából is megismerhettelek.
- Én is örülök – szóltam vissza neki. - De most mennem kell, mert a mamám már otthon vár. Szia, Cole, te nagymenő – tettem még hozzá bátran.
- Szia Clarissa.
Tényleg nagyon rendes srác, de még mindig nem teljesen ismerem, Meg kell tudnom mindent róla, és hogy ki ő.Még időben sikerült hazaérnünk, de így is kaptam egy kis kiosztást a nagyitól, amiért ilyen sokáig eltűntem otthonról. Ám én megértettem őt, csak aggódott értem. Hisz bármi bajom eshetett volna a távollétem alatt. Ráadásul én meg olyan lüke voltam. Elmentem anélkül, hogy szóltam volna neki eltávozásomról.Nagyon sajnálom, amit tettem, de ez már nem változtat semmin. A nagymamám most egy kissé megharagudott rám. Majd megenyhül idővel, ha majd megérti.