Négy

Kipihentem ugrottam ki az ágyamból, az óra kis híján tizenegyet ütött. Hát jól bealudtam… Felvettem a legkényelmesebb ruháimat, majd lerohantam a nagyihoz, aki mint mindig, most is a konyhában sürgött-forgott, és valami jót készített nekem. Ahogy az illata alapján megítéltem, hogy palacsinta lehetett készülőben. Daisy szokás szerint ott sündörgött mama közelében. Akárcsak engem, bizonyára őt is vonzhatta ez az elképesztően finom illat. Nesztelenül odaosontam a nagyi mögé. Ki akartam használni a helyzetet, hogy nem figyelt, gyorsan el akartam emelni egy palacsintát, de nem sikerült. A nagymamám egy határozott mozdulattal lecsapott a kezemre, mielőtt elvettem volna a számomra kinézett édességet.
- Ne is próbálkozz, kis unokám! – szólalt meg, aztán mosolyra húzódott a szája. – Különben is még nincs kész mind, meg még tűz forró. A végén még megfájdul a gyomrod – mondta kissé szigorúbban.
 De annyira jó illata volt, hogy már most összefutott a nyál a számban. Most szó szerint úgy viselkedtem, mint a pók hasú kutyusom.
- Bocsi, nagyi, csak nem bírok már a hasammal. Majd kilyukad a gyomrom. – mormogtam, majd egy puszit nyomtam ráncos arcára.
 - Ha egy kicsit tud várni a hasad, akkor rögtön tálalok, és neki is állhatsz – válaszolta vidáman.
- Hát... Nem is tudom. - gondolkodón ütögettem az állam. - Legyen, kibírjuk.
 Ezek után odabattyogott a gáztűzhelyhez, és kisütötte az utolsó palacsintát. Felkapta öreg és gyenge kezével a nagy tányér palacsintát, majd lerakta az asztalra. Nekem sem kellet több, nekiálltam eszegetni. Na, jó, inkább tömtem magamba. Daisy is nagyon megkívánhatta, mert amikor meglátta, hogy épp eszem, nyüszíteni kezdett. Megsajnáltam, és mosolyogva dobtam oda neki egy fél palacsintát.Sikerült belakmároznom bőségesen belőle.Megköszöntem nagyinak a finom reggelit, ami inkább már ebéd lett volna, majd úgy döntöttem, játszok egy kicsit Daisyvel az udvaron.Éppen egy labdát dobtam, amikor valami furcsa történt. Egyszer csak egy dörrenés hallatszott a messzeségből, majd meghallottam egy állat fájdalmas jajveszékelését a fejemben. Egyszerre nagy fájdalom suhant át a tudatomon, mintha ezer tüske szurdosta volna az agyamat. Nem tudom, hogy mi lehetett ez a furcsa energia-átmenet, mert ilyen eddigi gyógyításaim alatt még nem fordult elő. Egy idei visszakoztam, azt gondoltam csak a képzelet szüleménye az egész, csak a képzeletem játszik velem - egyre csak ezt mondogattam magamban. De a hangok nem akartak megszűnni, egyre erősebbek, tisztábbak lettek, ezért elindultam a zaj irányába. Végigsétáltam a puha avaron, meg a frissen illatozó fák között. Ekkor megpillantottam a szegény jószágot a földön vergődve. Gondolkodás nélkül odarohantam mellé, majd óvatosan a sebre tettem a kezem, de hiába, nem történt semmi. Valami meggátolt abban, hogy használjam az erőmet. Az ijedtségtől könnyeim folyni kezdtek. Fájt a gondolat, hogy ez a szegény állat itt szenved, én meg nem tudok segíteni.
- Tisztítsd ki az elméd! – szólalt meg egy lágy suttogó hang a fejemben, mire azt hittem, a képzeletem játszadozik velem, de ezúttal ez valós volt, méghozzá egy nagyon ismerős emberi hang.
 - Ki vagy te? – kérdeztem ijedten.
 - Most nem az a lényeg, ki vagyok. Csak azt csináld, ami mondok, ha meg akarod menteni azt a szegény állatot! – felelte egy kissé szigorúbban.
- Rendben. De mégis hogyan?
- Vegyél egy nagy levegőt, csukd be a szemed, érezd át a pillanatot, és gondolj arra, hogy most nem a te érzéseid a fontosak, hanem az állat élete. Ha ez megvan, akkor sikerülni fog.
 - Köszönöm neked, akárki is vagy – válaszoltam hálásan az illetőnek.
 Az idegen hang tanácsát követve, egy nagy levegőt vettem, majd becsuktam a szemem, eldobtam jó messzire az agyamban felgyülemlett dolgokat, aztán gyengéden ráillesztettem remegő kezem az állat sérülésére. Úgy látszik, hogy sikerült, mert érzetem, ahogyan kisiklik kezemből az energia, az állat sebe pedig egyre csak forrt összébb, addig, hogy még a vérvörösen kibuggyanó vércseppek is eltűntek. Csak az én remegő kezem volt vérbe borulva, ahogy az állat sebéhez hozzányúltam. A jószág sötétbarna íriszeiből őszinte hála sugárzott. Viszont engem nagyon érdekelne, hogy ki volt az a valaki, aki megszólalt a fejemben. Valahogyan rá kell, hogy jöjjek, ki lehetett az. Próbáltam a tudatalattimmal megszólítani az idegent, ám nem sikerült. Többé nem válaszolt. Fogtam magam, leültem az őzsuta mellé, majd óvatosan és gyengéden végigsimítottam érdes szőrén, mire ő örömittasan a fejével hozzám dörgölődzött, én pedig felnevettem örömömben. Miközben szőrét simogattam, olyan volt, mintha egy nagy plüss állatott ölelgetnék. Megcsiklandoztam füle tövét, mire ő vidáman felnyüszített. Nem sokáig tartott a meghitt pillanat, mert vissza kellet mennem a házba, hisz nem hagyhatom egyedül otthon a mamát. Sietve lépkedtem a hazafelé vezető úton, egészen a kis paraszt házunkig. Szemeimmel körbekémleltem a terebélyes nappaliban, majd a konyhában, de a nagyimnak se híre- se hamva nem volt. Biztos elszaladt az üzletbe néhány kisebb hozzávalóért, gondoltam. Feltéptem szobám ajtaját, és egyenesen a pihe-puha matracra vetődtem. Szükségem volt egy kis nyugodt elmélkedésre, mivel a mamának nem mondhattam el a mai erdei kiruccanásomat, sem a többit. Még csak az hiányzik, hogy őrültnek képzelje egyetlen unokáját. Ami azt illeti, sokszor jómagam is őrültnek hittem magam, addig, míg rá nem jöttem, hogy amit művelek, az égi csoda, egy adottság, amiben olyan lehetőségek rejlenek még, amiket nem sikerült teljes egészében kiaknáznom.Ám most azt hiszem, tényleg kezdek begolyózni. Hangok szólalnak meg a tudatalattimban. De, mintha mégis olyan valóságos lett volna. Ahogyan az idegen utasított, mindent úgy csináltam, mintha transzban lettem volna lágy hangja hatására. Annyira bizonytalan vagyok. Olyan becsapva érzem magamat. Mi van, ha csak épp a képzeletem játszadozik velem. Gondolkodásomat, a nagyi zavarta meg, hirtelen megjelenésével. Ráncokkal fedett arcán egy kedves, aprócska mosoly jelent meg.
- Képzeld csak Clarissa, találkoztam a kis Kendra-val. Azt kérte, hogy ezt adjam át neked – nyújtott felém egy mini rózsaszín kartondobozt.
- Na, mond már, mi van benne? – kérdezte kíváncsian.
 - Ezt nem hiszem el. Itt az áll feketén fehéren: Clare, ezt az ajándékot azért kapod tőlem, mert te vagy a legjobb barátnőm, habár csak alig pár napja ismerjük egymást. De nekem ennyi is elég volt, hogy kiismerjelek, és barátnőmnek fogadjalak. Szeretném, ha elfogadnád ezt a kis apróságot barátságunk jeléül! - Közben egy gyönyörű szép karkötőt húztam ki a dobozkából.
- Nahát, milyen kedves ez a lány – szólalt meg a nagyi.
 - Igen, valóban az – feleltem.
 A mama közben lement a vacsorát előkészíteni. Én pedig felaggattam a kék színben pompázó karperecet vékony karomra. Jól megcsodáltam, a színe különösen tetszett. Mindig is szerettem a kéket.
 - Hamarosan kész lesz a vacsi, kis drágám! – kiáltott fel a konyhából mama.
 - Rendben, mindjárt megyek. – kiáltottam vissza.
Kiugrottam az ágyból, összeszedtem a matracon szétszóródott doboz darabokat, amit sikerült szétszaggatnom. Gyorsan megigazítottam a széthempergett ágyamat, majd leterítettem egy vékony takaróval. Lesiettem a konyhába, ahol már a finom, gőzölgő étel várt. A nagyi megterített, tányért, evőeszközöket helyezett elém, én pedig jól megszedtem tányérom a fincsi vacsival. Habár nem bírtam mindet megenni, úgyhogy oda adtam a mellettem gubbasztó kis falánk Daisynek, mire ő barátságosan megnyalta tenyerem. Nem tagadás, egész szépen belakmározott jómagam is. Elmosogattam a nagyi helyett, hisz mára eleget tett értem, azután megmásztam a lépcsőfokokat, és egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Ruhástul ugrottam be az ágyikóba. Majd holnap reggel korábban kelek, ha le akarok zuhanyozni.